You are my love~

Még egy embert letudtam. Fáradtan dőltem hátra a székben. Habár eredetileg újságírónak tanulok, fizetésem nagy részét párkapcsolati tanácsadásból szerzem. Valahogy mindig megtalálnak a segítségre szoruló, magányos emberek. És én ellátom őket mindenféle jó tanáccsal. Több barátnőm nekem köszönheti, hogy van valakije. A sors iróniája, hogy nekem még egy komoly kapcsolatom sem volt. Jelentkező bőven akadt, de egyik sem volt az igazi. A legutóbbi kihúzta egy hétig, de ez csodának számított. Általában már az első randin megbukott a dolog. Tahó, kihasznál, mást szeret stb., na meg az sem segített rá a dolgokra, hogy nem tudtam elfelejteni egyik középiskolás osztálytársamat. Nagyjából hat éve szerethettem bele Yonghwa-ba, annak ellenére, hogy a nyolc év alatt köszönésen kívül alig beszéltünk pár szót. Ő mindig is népszerű volt a lányoknál, ugyan kicsit magának való a természete, de talán pont ez tette titokzatossá. Egy éve vesztettem el minden reményem, amikor ő úgy döntött, hogy Amerikában kezdi meg az egyetemet. Semmit nem hallottam róla, amióta külföldön volt, így álmomban sem hittem volna, hogy pont ő lesz a következő, aki benyit hozzám. Azt hiszem elfelejthettem becsukni a számat meglepetésemben, mert egy széles vigyor terült szét arcán.
-          Csukd be a szád Rex, mert belerepül egy légy – nevetett.
Összeszedtem magam, felálltam és megöleltem. Talán kicsit túl közvetlenül reagáltam a dolgokra…
-          Annyira jó téged újra látni. De… mi szél hozott téged pont hozzám?
-          Az a hír járja, hogy jó tanácsadó vagy – mosolygott ártatlanul.
-          Nem hiszem el, hogy problémád van a csajokkal – csúszott ki a számon meggondolatlanul, mire felcsúszott a szemöldöke.
-          Pedig elhiheted. Hazajöttem Amerikából, mert hiányzott egy lány az életemből. Akit már nagyon rég óta szeretek.
-          Miért nem keresed meg, és mondod el neki az érzéseidet? – bevallom, ez most kicsit szíven ütött…
-          Azt próbálom, de nem tudom hogyan is kezdhetnék bele, hiszen alig beszéltem még vele – egy pillanatra elhallgatott – ennek ellenére elég sokat tudok róla.
-          Mesélj róla, és meglátom, hogyan segíthetek – ültem vissza a fotelbe, és a fiút is hellyel kínáltam.
-          Lássuk csak… innen nagyjából tíz percre lakik. Legalább is egy éve még itt lakott… Elsőéves egyetemista…
-          Akkor pont veled egy idős ugye? – vágtam közbe.
-          Nem – rázta meg a fejét – fiatalabb nálam egy évvel. Ő nyáron született. Minden reggel zöldteát iszik, citrommal.
Amiket elmondott, mintha rólam beszélt volna… Próbáltam elhessegetni a gondolatot.
-          És van egy hatalmas kutyája. Ha jól emlékszem, Hercules a neve. Egy bozontos németjuhász.
-          Tessék?! – néztem rá hitetlenkedve.
-          És nagyon aranyos, amikor értetlenkedik – állt fel csillogó szemekkel Yonghwa, majd elém sétált, és a székem karfájára támaszkodva egészen közel hajolt hozzám – elbűvölő a mosolya.
-          T-te most rólam beszélsz? – kérdeztem fülig pirulva.
-          Imádnivaló, amikor zavarban van, és elpirul – adott egy puszit az arcomra – Rex, én szeretlek téged…
Lesütöttem a szemem. Azt hiszem, az arcszínem emlékeztethetett egy érett paradicsomra.
-          Én is – motyogtam alig hallhatóan.
-          Annyira féltem – felemelte a fejemet és egy apró puszit lehelt ajkaimra –féltem, hogy hazajövök, és te már valaki oldalán boldog leszel. Nélkülem…
-          Te vagy a szerelmem. Hat éve – suttogtam boldogan.
Álló helyzetbe húzott és szorosan magához ölelt, arcát a nyakamba fúrta, mire én kezeimet hátára csúsztattam. Sokáig álltunk így ott. Ketten. Egyikünk sem akarta megtörni a csendet…

Forgive me~!

Nem tudom, mit csináltam itt, hiszen tisztán megmondta, hogy nem akar többé látni. Ez érthető volt, azok után, hogy olyan jelenetet rendeztem, de elég stresszes időszakon mentem keresztül, és nem akartam még őt is elveszíteni. Ehhez képest, most eltűnt az életemből. Hiába mondott akármit, nem tudtam elfelejteni az elmúlt két évet. Talán ezért kötöttem ki a lakásán. Pedig egészen máshova indultam. Ő most nem volt itthon, hiszen ilyenkor mindig késő estig dolgozott. A péntek volt a legfárasztóbb napja. Levettem a cipőm, majd beosontam a konyhába. Megszemléltem a hűtő tartalmát, és elkészítettem a kedvencét. „Biztos örülni fog, ha meglátja ezt.” – gondoltam, majd mosolyogva lefóliáztam és bepakoltam a hűtőbe, jól látható helyre, hogy észrevegye. Az első útja mindig a hűtőhöz vezetett, ha fáradt volt. Egy kis energiaital mindig felpörgette. Bementem a nappaliba, és összekuporodtam a kanapén. Meg akartam várni, de mögöttem is kemény hét volt, azóta nem tudtam rendesen pihenni, amióta összevesztünk, így perceken belül elnyomott az álom.
Az ágyban ébredtem fel. Ezek szerint hazaért. A nyakamig húztam a puha takarót, és körbenéztem a szobában. Ő az ágy szélén ült, és az ablakon bámult ki. Ránéztem az éjjeliszekrényen álló órára – kilencet mutatott – majd megszólaltam.
-          Én sajnálom – suttogtam.
-          Van mit… - nem fordult meg.
-          Szörnyen viselkedtem, de nem akartalak, még most sem akarlak elveszíteni…
-          Tudom – sóhajtotta még mindig háttal.
-          Jóvá tudom tenni? Képes leszel újra rám nézni?
Lassan felém fordult, és mellém kúszott, mire én az orromig húztam a paplant és elkerekedett szemekkel pislogtam rá.
-          Még mindig haragszom rád! – megadóan elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy könnyeim utat találjanak maguknak – De nem tudlak elfelejteni.
Teljesen a fejemre húztam a takarót, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egy könnycsepp legördült az arcomon. Boldog voltam, hogy ezt hallom, de nem akartam, hogy lásson ilyen állapotban. Az elmúlt hét teljesen összetört, nélküle üres voltam, és gyakran eluralkodtak rajtam az érzéseim.
-          Ne bújj el! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, majd éreztem, hogy kezét a fejemre teszi.
Takaróstul hozzásimultam, arcomat a mellkasába fúrtam.
-          Bocsáss meg – motyogtam.
-          Melyik férfi ne tudna megbocsátani annak a lánynak, aki vacsorával várja otthon?
Előmerészkedtem rejtekemből, és könnyektől csillogó szemekkel néztem rá.
-          Hiányzol – mondtam halkan.
-          Ne sírj, te butus – törölte le az éppen kicsorduló cseppet a szememből – most már itt vagyok.
-          Szeretlek – suttogtam, és hozzá bújtam, majd apró puszit leheltem a nyakára. Ez volt a gyengéje.
-          Én is – kuncogott, majd szorosan magához húzott, mintha soha sem akarna elengedni – örülök, hogy visszajöttél hozzám…