Gotcha! (100+ visitors OS ^^)

Hajnali kettő körül lehetett, mikor felriadtam. Felültem az ágyaban, és meglepetten pislogtam a mellettem alvó fiúra. Aztán megrohamoztak az emlékek, és megvilágosodtam. Hogy mi is történt? Az egy hosszú történet, remélem nem untatlak vele titeket.
Az egész kb. két hónapja kezdődött, amikor az osztáyba egy új srác érkezett. Atsushi Kaji az első perctől kezdve népszeű lett. Okos volt, jóképű, izmos. Magas,sötét hajú, egyszóval a lányok többsége oda volt érte. És hogy velem mi volt? Én elhatároztam, hogy megszerzem magamnak, elvégre succubus vagyok, és ő lett a tökéletes célpont. De nem tudtam megbűvölni. Később kiderült, hogy miért, majd meglátjátok. Tehát, ott álltam megfosztva erőmtől, de így csak még izgalmasabb lett a feladat. Testi adottságaimat bevetve próbáltam bizalmába férkőzni. Ez sem nagyon hatotta meg, mégis, úgy két hét alatt nagyon jól összebarátkoztunk. Erő és nyugalom sugárzott belőle.
„ Reira és Atsushi járnak.” Suttogták többen az iskolában, én pedig örömmel hallgattam a pletykát, néha-néha elejtettem egy megjegyzést, mely alapot adhatott a téves információnak. Tudtam, hogy a lányokat és a fiúkat egyaránt eszi az irigység. Atsushit lászólag nem érdekelte a dolog. Ő naponta kapta a vallomásokat, mindenki jóban akart vele lenni, mégis, mintha kerülte volna az embereket. Nem járt egy klubba sem, mindig korán hazament. Aztán egyik éjjel hatalmas meglepetés ért. Az utcákat szépen megvilágította a dagadó hold fénye. Hazafelé sétáltam, mikor zajt hallottam egy sikátorból. Láss csodát, egy gyíkdémon és egy tűzdémon dulakodott egymással. Nem, nem ezen lepődtem meg, ez szinte mindennapos volt. Nem láttam még tűzdémont emberi alakjában harcolni, egészen mostanáig. Könnyedén lerendezte ellenfelét, majd felém fordult.
-          Reira? – kérdezte döbbenten.
Hirtelenjében nem jött ki hang a torkomon, így csak bólintottam.
-          Szóval ezért... – motyogtam magam elé.
Egy pillanat alatt előttem termett, egy ember félt volna tőle, de én teljes nyugalommal pislogtam rá.
-          Ha ez kiderül, én...
-          Ne aggódj Atsushi, nem vagyok bolod, és be tudom fogni a számat, ha kell. És nem akarok magamra haragítani egy olyan erős démont, mint te – hízelegtem neki.
-          Elég lazán kezeled a helyzetet...
-          Ugyanmár szépfiú – közelebb hajoltam hozzá, és végigsimítottam az állán – nincs okom félni tőled – mosolyogtam rá kihívóan.
-          Egyetlen mozdulattal megölhetnélek – fenyegetett.
-          De nem fogsz – vigyorogtam. Egyre idegesebben méregetett, mire én megfordultam.
Hátamból két fekete denevérszárny, nadrágomból egy huncut farkinca bukkant elő. Vállam fölött felé pillantottam, vártam a hatást, ami nem is maradt el.
-          Egy succubus? – kérdezte hatalmasra nyílt szemekkel. Én csak vállat vontam, majd faképnél hagytam.
Az iskolában nem hozta szóba a dolgot, de gyakran pislogott felém. „ Pedig nem is látta a teljes énemet” gondoltam kajánul. Aztán pár nap múlva odajött hozzám ebédszünetben.
-          A segítségedet szeretném kérni – fogott bele mondandójába.
-          Amennyiben?
-          Ma este telihold lesz... el kell intézzek egy vérfarkast, de egyedül nem annyira fog sikerülni – húzta el a száját.
-          És ez nekem hol üzlet?
-          Cserébe kérhetsz tőlem bármit – az utolsó szót külön kihangsúlyozta.
-          Számíthatsz rám!
Nos, ahogy azt megbeszéltük, este megpróbáltuk rendberakni a kósza kutyust, ám ez koránt sem tűnt könnyű feladatnak. Én eltereltem a figyelmét, Atsushi pedig támadott. Egész jó volt a csapatmunkánk.
-          Gyújtsd fel a farkát – súgtam a fülébe, mikor mellé táncoltam. Aztán már suhantam is tovább.
Felkacagtam mikor tényleg megtette. A farkas vinnyogva elsunnyogott. Legalábbis azt hittük. De kellemetlen meglepetés ért. Egy tetőről ugrott a nyakamba. Vállamat teljesen szétmarcangolta, ömlött belőle a vér. Tüzes barátom egy jól irányzot lángcsóvával kiterítette, majd megölte a démont, és hozzám sietett.
-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.
-          Nemsokára kutya bajom se lesz...
-          Na persze – mondta kétkedve, majd felkapott – hol laksz?
Megadtam neki a címem, s nemsokára már az ágyamban feküdtem fertőtlenített sebbel. Ő indulni készült, de elkaptam a csuklóját.
-          Bőven van itt hely – paskoltam meg a széles franciaágyat – maradj velem, kérlek.
-          Nem bánom – adta be a derekát.
Nadrágra vetkőzött, majd kényelembe helyezte magát a puha matracon. El kellett ismernem, hogy van mire büszke legyen... hirtelen felkönyökölt, és közel hajolt hozzám. Most láttam csak milyen szép szemei vannak. De nem volt idő sokáig nézelődni, mert egy lágy csókot lehelt ajkaimra.
-          Köszönöm a segítséged, nélküled nem sikerült volna...
Meglepetten pislogtam, majd rámosolyogtam. Addig  gyönyörködtem csillogó szemeiben, amíg el nem nyomott az álom...