Hoon egyre furábban viselkedik. Folyton
sálat hord, gyakran fáradtan esik haza, és szokatlanul szűkszavú. Az új
barátnője teszi ezt vele, én tudom, de hiába, ő tagadja az egészet. De
előttem nem lehet titka, hiszen a bátyám. Úgyis ki fogok szedni belőle
mindent, de nem most, mert ha sokáig szöszmötölök, lekésem a randim.
Miután rendbeszedtem magam, már indultam is. Pár perc késéssel érkeztem a
kávézóba, ahol már SooHyun várt rám. Széles mosoly terült el arcán,
mikor meglátott. Alig egy hónapja, hogy járni kezdtünk. Barátom mindig
kicsattanó kedvében volt, sugárzott belőle az energia, lehetetlen volt
mellette komolynak maradni.
Leültünk egy asztalhoz, és rendeltünk. Én egykedvűen kezdtem kotorászni a táskámban. Az asztalra dobtam egy tankönyvet, és egy füzetet.
- Lássunk neki – sóhajtottam. Ha valamit nagyon utáltam, akkor az a biokémia volt.
- Ugyan már, Satoko! Egy kicsit több életkedvet, mosolyogj!
Fintorogtam egyet, mire Soo felkacagott, így én sem tudtam megállni nevetés nélkül. Végül nekifogtunk a biosznak, és csodák csodájára, repült az idő. Remek tanár volt. Két óra eltelt, mégis csak perceknek tűnt.
- Bocsáss meg egy pillanatra, rögtön jövök – mondta Soohyun, majd felállt, és elsétált a mosdó irányába.
Én hátradőltem a széken, és a forrócsokimat szugeráltam. Tekintetem lassan kitévedt az utcára, nézegettem az elhaladó embereket. Hoon-t pillantottam meg, így gyorsan kiszaladtam, és a nyakába ugrottam.
- Mit csinálsz te itt bátyó? – kérdeztem, majd két puszit nyomtam az arcára.
Éppen válaszolt volna, mikor Soohyun is kilépett az utcára. Nagyon dühös volt.
- Ez meg mit jelentsen Hoon?
- Soohyun? – kérdezte ijedten a bátyám.
- Ti ismeritek egymást? – én már semmit sem értettem.
Barátom jeges tekintettel meredt testvéremre, majd válasz nélkül távozott.
Próbáltam megbeszélni a dolgokat Soohyunnal, de került engem. Akárhányszor meglátott, rögtön elsietett. Kezdtem nagyon elszomorodni. Egy ilyen apró dolgot, hogy lehetett ennyire félreérteni?!
Hoon a zeneteremben ült, és zongorázott, mikor Soohyun benyitott.
- Végre megvagy!
- S-soohyun? – kérdezte riadtan a nyuszi, mikor a másik elindult felé. Ő tisztában volt hyungja természetfeletti erejével, hiszen barátnője is közéjük tartozó volt.
Az idősebb megragadta a gallérjánál fogva, majd szó nélkül behúzott neki. Hoon az ütéstől elterült a földön.
- Ezt a barátnőmért kaptad. Remélem ez elveszi a kedvedet attól, hogy a másokéval játszadozz. HyunAe nem érdemel meg téged.
- De..
- Várj, még nem végeztem – újabb ütésre készült.
- Satoko a húgom – hadarta Hoon.
- Tessék? – keze megállt a levegőben.
- A testvérem....
Kínos csend következett, végül Soo bocsánatot kért, és felsegítette Hoont, aki rövid úton távozott az épületből. Amikor hazaért a káz üres volt. Gyorsan bevette magát a fürdőbe, arcát hűsítette majd vetett egy pillantást tükörképére. A látvány elég borzalmas volt. Hatalmas lila folt éktelenkedett arcán, nyakán pedig harapásnyomok. Kinyitotta az ajtót, és nem kis meglepetésére Satoko-val nézett farkasszemet.
- Te jóságos...! Hogy nézel te ki? mi történt veled??
- Semmi – morogta – rosszkor voltam rossz helyen...
- Ne meséld be nekem, hogy csak gy összeharapdálta valaki a nyakadat...
- Ehh, az HyunAe volt...
- Tudtam! Amióta vele vagy, mindig olyan furán viselkedsz.
- Majd te is ilyen leszel előbb utóbb, ha Soohyun... – elharapta a mondatot.
- Ha? Most már fejezd be, ha egyszer elkezdted.
- Nem emberek! – mondta ki végül a mondatot Hoon, mely már hónapok óta nyomta a lelkét.
- Nem lehet... ez, ez tényleg lehetséges?
Többet nem is beszéltek, a lány felment a szobájába és a hallottakon rágódott. Sokáig gondolkozott, míg végül elnyomta az álom.
Másnap iskola után Soohyun várt rám, széles mosollyal az arcán. Én mégis tétován indultam felé. Félelemmel néztem rá.
- Bocsánatot szeretnék kérni - szólított meg köszönés helyett – tisztáztam a dolgokat Hoonal. És be kell ismertnem, elég hülyén viselkedtem.
- Valóban –bólogattam miközben végigmértem.
Nem akartam hinni testvérem szavainak. Hiszen most is annyira aranyos volt. Olyan emberi... az egész délutánt együtt töltöttük. Elvitt moziba, fagyizni, és sétáltunk a parkban is. Nagyon jól éreztem magam, az elmúlt pár napban hiányzott az örökös jókedve. Nélküle fele annyira sem volt izgalmas az élet.
Otthon az üres ház fogadott. Szüleim üzleti úton voltak, Hoon pedig szokás szerint sokáig éjszakázott... De hát ilyen az élet, már megszokhattam volna. Lassan felbattyogtam a lépcsőn, benyitottam a szobámba, és felcsaptam a villanyt. Vagyis csaptam volna, de teljes maradt a sötétség. Épp indultam, hogy ellenőrizzem a biztosítékot, mikor mozgást láttam a szemem sarkából. A következő pillanatban pedig egy izzó vörös szempár nézett velem farkasszemet. Sikolyra nyílt a szám, de egy hang sem jött ki rajta.
- Nyugi, csak én vagyok az.
- Soo? – kérdeztem még mindig vadul dobogó szívvel.
Ő nem felelt, csak megfogta a kezemet. És a mellkasára tette. A hideg is kirázott.
- Ezt már régen el kellett volna mondanom...
Halott volt, nem dobogott a szíve. A rosszullét kerülgetett. Nem tudtam mit felelni, próbáltam állva maradni. Hirtelen felkapott, és óvatosan lerakott az ágyam szélére, aztán eltűnt. Ijedten pislogtam hűlt helyére. Eddig sem szerettem egyedül itthon lenni, ezek után meg pláne nem... Fél perc sem telt bele, kigyúltak a fények, ő pedig besétált az ajtón.
- Sajnálom, nem akartalak megrémíteni, de sötétben könnyebb volt elmondani... habár úgy tudom Hoon már beavatott.
Én csak némán ültem, próbáltam feldolgozni ezt a megrázó hírt. Soohyun elindult hozzám.
- Ne gyere közelebb... kérlek – suttogtam alig hallhatóan, ő azonban nem hallgatott rám.
Leült mellém, és magához húzott. Először tiltakozni akartam, de közelsége még ebben a helyzetben is hamar megnyugtatott. Arcomat mellkasába fúrtam s megeredtek a könnyeim. Csendesen zokogtam, ő edig vigasztalóan simogatta hátamat. Nem tudom meddig ülhettünk így, néma csöndben, de nem is érdekelt. Kemény csatát vívtam önmagammal, és végül arra jutottam, hogy mindegy. Nem számít, hogy micsoda, ő attol még az én szerelmem. Elhatároztam magam. Mosolyogva néztem fel tökéletes arcára, majd óvatosan megcsókoltam. Ő meglepetten eltolt magától.
- Hát nem undorodsz tőlem? – kérdezte.
Megráztam a fejem, mire ő elmosolyodott. Az ölébe húzott, és kereste ajkaimat.
Hoon hajnalban ért haza, szokásához híven fáradtan. Ahogy felsétált az emeletre, látta, hogy húga szobájának ajtaja nyitva van. Kíváncsian lesett be a kis résen. Satoko békésen aludt a vámpír védelmezőe ölelő karjai között. A fiú halkan behúzta az ajtót, és mosolyogva konstatálta, hogy újra szent a béke.
Leültünk egy asztalhoz, és rendeltünk. Én egykedvűen kezdtem kotorászni a táskámban. Az asztalra dobtam egy tankönyvet, és egy füzetet.
- Lássunk neki – sóhajtottam. Ha valamit nagyon utáltam, akkor az a biokémia volt.
- Ugyan már, Satoko! Egy kicsit több életkedvet, mosolyogj!
Fintorogtam egyet, mire Soo felkacagott, így én sem tudtam megállni nevetés nélkül. Végül nekifogtunk a biosznak, és csodák csodájára, repült az idő. Remek tanár volt. Két óra eltelt, mégis csak perceknek tűnt.
- Bocsáss meg egy pillanatra, rögtön jövök – mondta Soohyun, majd felállt, és elsétált a mosdó irányába.
Én hátradőltem a széken, és a forrócsokimat szugeráltam. Tekintetem lassan kitévedt az utcára, nézegettem az elhaladó embereket. Hoon-t pillantottam meg, így gyorsan kiszaladtam, és a nyakába ugrottam.
- Mit csinálsz te itt bátyó? – kérdeztem, majd két puszit nyomtam az arcára.
Éppen válaszolt volna, mikor Soohyun is kilépett az utcára. Nagyon dühös volt.
- Ez meg mit jelentsen Hoon?
- Soohyun? – kérdezte ijedten a bátyám.
- Ti ismeritek egymást? – én már semmit sem értettem.
Barátom jeges tekintettel meredt testvéremre, majd válasz nélkül távozott.
Próbáltam megbeszélni a dolgokat Soohyunnal, de került engem. Akárhányszor meglátott, rögtön elsietett. Kezdtem nagyon elszomorodni. Egy ilyen apró dolgot, hogy lehetett ennyire félreérteni?!
Hoon a zeneteremben ült, és zongorázott, mikor Soohyun benyitott.
- Végre megvagy!
- S-soohyun? – kérdezte riadtan a nyuszi, mikor a másik elindult felé. Ő tisztában volt hyungja természetfeletti erejével, hiszen barátnője is közéjük tartozó volt.
Az idősebb megragadta a gallérjánál fogva, majd szó nélkül behúzott neki. Hoon az ütéstől elterült a földön.
- Ezt a barátnőmért kaptad. Remélem ez elveszi a kedvedet attól, hogy a másokéval játszadozz. HyunAe nem érdemel meg téged.
- De..
- Várj, még nem végeztem – újabb ütésre készült.
- Satoko a húgom – hadarta Hoon.
- Tessék? – keze megállt a levegőben.
- A testvérem....
Kínos csend következett, végül Soo bocsánatot kért, és felsegítette Hoont, aki rövid úton távozott az épületből. Amikor hazaért a káz üres volt. Gyorsan bevette magát a fürdőbe, arcát hűsítette majd vetett egy pillantást tükörképére. A látvány elég borzalmas volt. Hatalmas lila folt éktelenkedett arcán, nyakán pedig harapásnyomok. Kinyitotta az ajtót, és nem kis meglepetésére Satoko-val nézett farkasszemet.
- Te jóságos...! Hogy nézel te ki? mi történt veled??
- Semmi – morogta – rosszkor voltam rossz helyen...
- Ne meséld be nekem, hogy csak gy összeharapdálta valaki a nyakadat...
- Ehh, az HyunAe volt...
- Tudtam! Amióta vele vagy, mindig olyan furán viselkedsz.
- Majd te is ilyen leszel előbb utóbb, ha Soohyun... – elharapta a mondatot.
- Ha? Most már fejezd be, ha egyszer elkezdted.
- Nem emberek! – mondta ki végül a mondatot Hoon, mely már hónapok óta nyomta a lelkét.
- Nem lehet... ez, ez tényleg lehetséges?
Többet nem is beszéltek, a lány felment a szobájába és a hallottakon rágódott. Sokáig gondolkozott, míg végül elnyomta az álom.
Másnap iskola után Soohyun várt rám, széles mosollyal az arcán. Én mégis tétován indultam felé. Félelemmel néztem rá.
- Bocsánatot szeretnék kérni - szólított meg köszönés helyett – tisztáztam a dolgokat Hoonal. És be kell ismertnem, elég hülyén viselkedtem.
- Valóban –bólogattam miközben végigmértem.
Nem akartam hinni testvérem szavainak. Hiszen most is annyira aranyos volt. Olyan emberi... az egész délutánt együtt töltöttük. Elvitt moziba, fagyizni, és sétáltunk a parkban is. Nagyon jól éreztem magam, az elmúlt pár napban hiányzott az örökös jókedve. Nélküle fele annyira sem volt izgalmas az élet.
Otthon az üres ház fogadott. Szüleim üzleti úton voltak, Hoon pedig szokás szerint sokáig éjszakázott... De hát ilyen az élet, már megszokhattam volna. Lassan felbattyogtam a lépcsőn, benyitottam a szobámba, és felcsaptam a villanyt. Vagyis csaptam volna, de teljes maradt a sötétség. Épp indultam, hogy ellenőrizzem a biztosítékot, mikor mozgást láttam a szemem sarkából. A következő pillanatban pedig egy izzó vörös szempár nézett velem farkasszemet. Sikolyra nyílt a szám, de egy hang sem jött ki rajta.
- Nyugi, csak én vagyok az.
- Soo? – kérdeztem még mindig vadul dobogó szívvel.
Ő nem felelt, csak megfogta a kezemet. És a mellkasára tette. A hideg is kirázott.
- Ezt már régen el kellett volna mondanom...
Halott volt, nem dobogott a szíve. A rosszullét kerülgetett. Nem tudtam mit felelni, próbáltam állva maradni. Hirtelen felkapott, és óvatosan lerakott az ágyam szélére, aztán eltűnt. Ijedten pislogtam hűlt helyére. Eddig sem szerettem egyedül itthon lenni, ezek után meg pláne nem... Fél perc sem telt bele, kigyúltak a fények, ő pedig besétált az ajtón.
- Sajnálom, nem akartalak megrémíteni, de sötétben könnyebb volt elmondani... habár úgy tudom Hoon már beavatott.
Én csak némán ültem, próbáltam feldolgozni ezt a megrázó hírt. Soohyun elindult hozzám.
- Ne gyere közelebb... kérlek – suttogtam alig hallhatóan, ő azonban nem hallgatott rám.
Leült mellém, és magához húzott. Először tiltakozni akartam, de közelsége még ebben a helyzetben is hamar megnyugtatott. Arcomat mellkasába fúrtam s megeredtek a könnyeim. Csendesen zokogtam, ő edig vigasztalóan simogatta hátamat. Nem tudom meddig ülhettünk így, néma csöndben, de nem is érdekelt. Kemény csatát vívtam önmagammal, és végül arra jutottam, hogy mindegy. Nem számít, hogy micsoda, ő attol még az én szerelmem. Elhatároztam magam. Mosolyogva néztem fel tökéletes arcára, majd óvatosan megcsókoltam. Ő meglepetten eltolt magától.
- Hát nem undorodsz tőlem? – kérdezte.
Megráztam a fejem, mire ő elmosolyodott. Az ölébe húzott, és kereste ajkaimat.
Hoon hajnalban ért haza, szokásához híven fáradtan. Ahogy felsétált az emeletre, látta, hogy húga szobájának ajtaja nyitva van. Kíváncsian lesett be a kis résen. Satoko békésen aludt a vámpír védelmezőe ölelő karjai között. A fiú halkan behúzta az ajtót, és mosolyogva konstatálta, hogy újra szent a béke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése