Full Moon

Ahogy közeledett a telihold, egyre idegesebb lettem. Habár mostanra már könnyedén uraltam ösztöneimet, az ő közelsége mindent megváltoztatott. Gondolataim gyakran elkalandoztak, és elég egyetlen pillanat, ha elvesztem az eszem, az könnyedén az életébe kerülhet. Nem tudnék nélküle élni. Tudja miféle vagyok, mégis kiáll mellettem... Kétszáznegyven év

e ő az első. És az egyetlen. Bíztam benne.

Aznap éjjel az erdőt jártam, próbáltam kerülni az embereket, de nem jártam szerencsével. Érdékeny fülem messziről meghallotta a két férfit.
-          Na mi van öcsi? Mikor jösz vissza a klánhoz?
-          Nem megyek vissza – felelte egy ismerős hang.
„ Bae? Nem, ő nem lehet itt” – gondoltam magamban.
-          Inkább megtartod magadnak a kutyus bundáját? – kérderdezte az első, és a hangokból ítélve faképnél hagyta a társát.
Dermedten álltam egy pillanatig, majd elindultam a tisztás felé.
-          Szóval vadász vagy? – cövekeltem le előtte – És én még bíztam benned... – arcomra érzelemmentes maszkot erőltettem – de te csak kihasználtál egészen idáig – mondtam síri hangon.
-          Tévedsz! Én sosem használnálak ki – védekezett Bae.
-          Tehát vadász sem vagy? – vontam fel a szemöldököm.
-          Már nem... – válaszolta halkan, miközben tekintetemet kereste – amióta veled vagyok, nem.
-          És miért nem? talán félted a többiektől a bundám? Nagyobb dicsőség, ha egyedül ölsz meg?
-          Higyj nekem, könyörgöm! Én szeretlek – közelebb lépett hozzám, meg akart ölelni, de én ellöktem magamtól.
-          Persze.. és a kis barátod honnan tud rólam? –  Bae erre nem tudott mit felelni.
Némán állt, és kérlelően nézett rám, de a bizalom, amit két év alatt sikerült felépítenünk, most szerte hullott. Én mindenem odaadtam neki, azt hittem szeret... de óriási hiba volt. Legalábbis pillanatnyilag így gondoltam, és elborult az agyam. Nem tudtam tovább kontrollálni magam, előtörtek ösztöneim. A farkas pillanatokon belül kirobbant belőlem. Vicsorogva álltam előtte, szemeimben gyilkos tűz parázslott. És már véget is ért. Bae nem tudott védekezni, még csak gondolkozni sem volt ideje, én peddig egyetlen mozdulattal véget vetettem életének. És akkor a vörös köd eltűnt, mozdulni sem bírtam, annyira letaglózott a felismerés. Undorodtam magamtól. Szörnyedve meredtem az előttem fekvő holttestre, szívem majd kettészakadt. Megöltem az egyetlen embert, aki valaha is szeretett, s elfogadott olyannak, amilyennek születtem.
„ Mit tettem?!” – bámultam magam elé. „ Miért?!” – panaszos vonyításra emeltem fejemet. Egész éjjel sirattam halott szerelmemet.