Az óriásplakát előtt álltam, és elvesztem lágy, barna
szemeiben. Az iskolás évek jutottak eszembe, a boldog emlékek. Akkor még
mindenki nyusziként ismerte, nemhiába, én ragasztottam rá ezt a nevet.
Rengeteget lógtunk együtt, jó barátok voltunk. De aztán hirtelen vége lett.
Hoon híres lett, én pedig fél évre Amerikába utaztam. Külföldről nem tudtam
írni neki. Igazából nem is mertem zavarni. És ő sem keresett. Soha, még csak
egyetlen SMS sem, semmi. Biztos nagyon elfoglalt volt a próbák miatt, de nekem
akkor is rosszul esett. Három éve nem beszéltem vele... csak twitteren követtem
néha, hogy mit ír, meg láttam a szerepléseit a tévében. Még egy koncertre is
elmentem, de nem vett észre.
Megráztam a fejem,
hogy kitisztuljon, és magára hagytam a plakátot. Lassan sétáltam a buszmegálló
felé, gondolataimat visszatereltem a jegyzeteimre... hát igen, kemény az
egyetem, most is a könyvtárba tartottam tanulni. Az ilyen napokon mindig késő
este értem haza, hullafáradtan. A következő nap mindig durcás voltam. Egyetlen
dolog vígasztalt, mégpedig az, hogy péntek volt. Találkozót beszéltem meg mára
egyik barátnőmmel. Jókedvűen beszélgettünk, az idő gyorsan repült. Két óra
múlva Lara szabadkozva elbúcsúzott. Összeszedtem a cuccaimat, úgy döntöttem
meglátogatom kedvenc kávézómat. Rendeltem egy erős kávét, majd leültem egy
asztalhoz. Államat kezembe támasztva meredtem a semmibe. Most éreztem igazán,
mennyire lefárasztott az elmúlt két nap. Agyam teljesen kikapcsolt, kizártam a
külvilágot. Merengésemet egy ismerős hang zavarta meg.
-
Aicchi? Tényleg te vagy az Aicchi?
Meglepetten pillantottam fel, hiszen egyetlen ember volt a
földön, aki így hívott. Amint megpillantottam a fiút, önkéntelenül felálltam.
-
Bunnie? – kérdeztem hitetlenkedve.
Ő mosolyogva bólintott. A következő pillanatban a nyakába
ugrottam. Szememből hatalmas könnyek buggyantak elő, és megállíthatatlanul
folytak le arcomon.
-
Annyira hiányoztál! - szipogtam arcomat a vállába fúrva.
Néhány ember kérdő tekintettel meredt ránk, de ez cseppet
sem érdekelt. Ahogy Hoon szorosan magához ölelt, rájöttem valamire. Többet
éreztem iránta, mint egyszerű barátság, és három év kellett, hogy ez
tudatosuljon bennem.
-
Nyugodj meg HyunAe... – simogatta óvatosan
hátamat, miközben nevemet a fülembe suttogta – mostmár itt vagyok!
-
Mostmár... és hol voltál az elmúlt években?
Felém se néztél! – könnyes szemekkel meredtem kedves arcára, majd rázúdítottam
a bennem felgyülemlett feszültséget.
Csendben hallgatott végig, nem tiltakozott, nem tagadott
semmit. Csak bocsánatkérően pislogott rám meleg, barna szemeivel. Dühöm hamar
elszállt, amint kiadtam magamból mindent. Ő még mindig a karjaiban tartott.
Közelsége teljesen megnyugtatott. Nem is tudom, hogy bírtam ki nélküle. Most,
hogy itt volt velem teljesnek tűnt a világ. Rámosolyogtam.
-
Hiányoztál.. – mondtam neki újra.
Ő is elmosolyodott. Egyik kezével kisimított egy tincset az
arcomból s ugyanazzal a mozdulattal beletúrt a hajamba. Finoman magához húzott,
és óvatosan megcsókolt. A lélegzetem is elakadt, ettől a gyengéd, őszinte
érintéstől.
-
Te is hiányoztál nekem Aicchi – lehelte alig
hallhatóan a fülembe.
Halványan elpirultam, és boldogan mosolyogtam rá, majd
mellkasába fúrtam az arcom s mélyen magamba szívtam kellemes illatát.
Visszajött. Végre visszajött hozzám az én imádnivaló nyuszim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése