Kegyetlen játszma

Egy fogadó piszkos asztalánál ültem egy korsó sör társaságában. Mélyen a szemembe húztam szakadt utiköpenyem csuklyáját, és hegyeztem a fülem, nehogy egy szót is félreértsek a mellettem lévő asztalnál folytatott párbeszédből.  Démonvadászokról volt szó, ami valljuk be az én esetemben elég kényes kérdésnek számított. Vérfarkas voltam, és balszerencsémre felhívtam magamra egy rettegett hírű szövetség figyelmét. Kilenc férfi volt tagja ennek a magamfajták gyilkolására kiképzett, és tökéletesen felkészült csapatnak. Nem tudtunk róluk túl sokat, mert aki találkozott velük, az általában már képtelen volt beszámolni a történtekről...
Hogy mivel vontam magamra a figyelmet? Lehet, hogy nem kellett volna megölnöm három férfit abban a faluban, ahol éppen vadászok pihentek meg, de óvatlanságot követtem el. A legtöbb született vérfarkas falkában élt, és békésebbek voltak, de ezt rólam nem lehetett elmondani. Négy éve hátrahagytam a családom, azóta magányosan kóboroltam az országban, és meglehetősen agresszív természetű voltam. Gyakran kihasználtam emberfeletti erőmet, gyorsaságomat. Előnyömre vált az is, hogy a legtöbb férfinek egy pillanat alatt el tudtam csavarni a fejét... de kanyarodjunk vissza a jelenbe. Egyre nyugtalanítóbb hírek ütötték meg fülemet. Azon tanakodtak, mi lehet olyan veszélyes, amiért három szövetségi vadász tegnap a szomszéd faluba érkezet. Átkoztam magam, amiért olyan nyomot hagytam magam után, amit észrevehettek, de már annyira fáradt és éhes voltam, hogy az is csoda, hogy egyáltalán álltam a lábamon. Vadászni viszont nem akartam, mert egy cafatokra cincált hulla elég árulkodó jel. Úgy döntöttem, kiveszek egy szobát éjszakára, mert nem akartam megpusztulni a kimerültségtől. Felálltam, fizettem a csaposnak, aki adott egy szobakulcsot és eligazított, merre menjek. Beléptem a szobába és körülnéztem. Nem valami előkelő hely, de nálam már az is csoda, hogy fedél van a fejem fölött. Ledobtam magamról pár réteg ruhát, és bedőltem az ágyba.
Rég óta most először újra álmodtam. Boldog gyermekkorom emlékképei elevenedtek meg szemem előtt.  Egy napsütötte folyóparton voltam, régen imádtam ezt a helyet, mert mindig megnyugtatott a környezet, itt senki nem zavart meg, ha egyedül akartam lenni. De most nem voltam egyedül. Egy tizennégy év körüli fiú üldögélt a fűben. Én tizenegy voltam ekkoriban. Farkasként közelítettem meg, majd orrommal óvatosan megböktem a hátát. Ő összerezzent, ám mikor megismert vidáman megvakargatta a fülem tövét, amit nagyon szerettem. Lassan az ölébe hajtottam a fejemet... ekkor hirtelen felriadtam. Azt sem tudtam, hol vagyok, kellett néhány másodperc amíg tisztán tudtam látni a helyzetet. Gondolataim visszatértek az álomképhez. A fiú régen jó barátom volt, ismert emberként, és ismert farkasként is, ám nem tudott kettős életemről. De ez már régen volt, eltelt tíz hosszú esztendő, és azóta színét sem láttam.
Ösztöneim hirtelen azt súgták indulnom kell. Nem is tétováztam, habár még messze volt a hajnalhasadás. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, kinyitottam az ajtót s a kulcsot a zárban hagyva kisiettem az épületből. Bevettem magam az erdőbe, és napfelkeltéig megállás nélkül haladtam előre. Előre az ismeretlenbe, ki tudja meddig, csak menekültem az életemért. Virradatkor leroskadtam egy fa tövébe, és megdörzsöltem szemeimet. Még mindig fáradt voltam. Ágak ropogása és falevelek surlódása ütötte meg a fülemet. Gyorsan felálltam, de a két férfi így is észrevett. Fekete bőröltözetben voltak, övükről megannyi fegyver, és mindenféle segédeszközök ijesztő mennyiségben. Egyiküknél hatalmas íjpuska. Még akkor sem lett volna túl sok esélyem ellenük, ha jó erőnlétben vagyok. Életemben először nagyon féltem. Még nem készültem fel a halálra.

-          Most megvagy, te gyilkos dög! – szólalt meg az íjpuskás. Őt gondoltam az idősebbnek.

Pillantásom társára esett, aki hideg tekintettel meredt rám, kezét egy hosszú tőrön nyugtatta. Úgy éreztem, láttam már valahol, de most nem volt időm ezen gondolkozni. Egyetlen lehetőségem maradt, átváltoztam hát farkassá. Az idősebb undorodva, míg a másik kerekre nyílt szemekkel mért végig.

-          Ez nem lehetséges – suttogta maga elé.

-          Mi a gond Kyuhyun? – kérdezte az íjpuskás, miközben felemelte a fegyvert, és rám célzott.

Nekem sem kellett több, nem voltam teljesen hülye, hogy megvárjam amíg lelőnek. Felborzoltam vastag, szürke budám, majd egy dühös morgás kíséretében megfordultam, és futni kezdtem.

-          Várj, ne lődd le! – mondta meglepetten a Kyuhyunnak nevezett, de a fegyver addigra kilőtt.

Égető fájdalmat éreztem a vállamban, habár a nyíl alig talált el, az ezüst így is összeroncsolta szöveteimet. Remek már csak ez hiányzott. Fáradt vagyok, éhes, és még a végén el is vérzek.

-          Ezt meg miért csináltad?! – hallottam a dühös kiáltást messziről, a hátam mögül.

A választ már elnyelte a távolság, kifinomult füleimmel sem hallottam már támadóimat. Egy órán keresztül futottam teljes erőmből, s csak ezután engedtem meg magamnak egy rövid pihenőt. Elterültem a földön és lihegtem, közben számos gondolat kavargott fejemben. És ekkor bevillant Kyuhyun arca, és eszembe jutott az álmom. Elborzadva vettem tudomásul, hogy a múlt szöges ellentétben áll a jelennel.
Jobb lett volna, ha nem látom viszont, akkor nem fájt volna semmi. Gyorsan elhessegettem a múlt kísértő képeit, és emlékeztettem magam, hogy a szövetségi vadészok kiszemelt prédája vagyok, nincs időm ilyeneken rágódni, ha életben akarok maradni. Mindent meg kellett tennem a túlélésért, csak magamra számíthattam, és be kellett lássam, hogy nem volt sok esélyem. A sors iróniája úgy hozta, hogy a fiatal vadász azon kevés férfi közé tartozott, akivel szívesen játszottam volna kegyetlen játékaimat, ha nem tervezte volna már a kivégzésemet.
Estére egy falu mellé értem, ám nem mertem betérni a fogadóba, túl ingerlékeny voltam. Ilyenkor könnyen felkaptam a vizet, aminek nemegyszer véres eredménye volt. Így hát inkább az erdő szélén sétáltam, nem messze az úttól. Hirtelen patadobogásra kaptam fel a fejemet. Ösztönösen meglapultam, nehogy észrevegyenek. A félhomályban három lovas alakja bontakozott ki. Hatalmas fekete lovak, feketébe öltözött lovasokkal. A szövetségiek vágtáztak be a faluba. Elfojtottam egy cifra káromkodást, majd belevetettem magam az erdő sűrűjébe.
Lassan, céltalanul bolyongtam, nem tudtam mit csináljak. Egyre csak haladtam befelé, és nemsokára egy köves tisztás tárult szemem elé. A csupasz terület szélén egy nagyobb, lapos szikla terült el. Úgy döntöttem, itt töltöm az éjszakát. Felsétáltam a sziklára, és felnéztem az égre, ahol megannyi csillag ragyogott. A tisztást teljesen betöltötték a Hold ezüstös sugarai. Megbabonázva meredtem az égitestre, figyelmen kívül hagyva a környezetem mozdulásait, ami hatalmas óvatlanság volt. Néhány perccel késöbb neszezést hallottam a hátam mögül, de mire megfordultam volna, már egy erős kar szorított, annyira, hogy mozdulni sem bírtam s számra egy kesztűs kéz tapadt.

-          Nem akarok ártani neked – suttogta egy ismerős hang a fülembe, majd miután feladtam az ellenállást, levette kezét a számról.

-          Mit akarsz tőlem? – kérdeztem ijedten.

Nem tudtam megfejteni, mit jelenthet a fiatal vadász hirtelen megjelenése. Az eszem azt diktálta menekülnöm kell, de ösztöneim a férfi felé húztak. Sosem éreztem még ilyet. Ő válasz helyett kezét rongyos felsőm alá csúsztatta. Meglepetésemben elakadt a lélegzetem.

-          Nem akarlak bántani – mondta ki azokat a szavakat, amelyeket a legjobban akartam hallani tőle.

Hittem neki. Életemben először megbíztam egy emberben. Talán hiba volt, nem tudom. Akkoriban azt az elvet vallottam, hogy ami nem öl meg, az megerősít... De nem volt sok időm gondolkozni ezen. Kyuhyun ugyanis maga felé fordított és ajkait követelően az enyémekre tapasztotta. Nem kellet hozzá sok idő, ledöntött a földre, megszabadított a ruháimtól, és magáévá tett. Védekezhettem volna, mégsem tettem semmit. Az életemet kockáztattam, de nem érdekelt. Azon az éjszakán megtaláltam a boldogságot. Igaz, így még jobban fájt a búcsúzás. Együtt aludtunk el, az éjszaka csöndje lágyan betakart minket, tudtam, hogy ez a hely örök időkig őrizni fogja titkunkat...

Hajnalban riadtam fel. Óvatosan kibontakoztam a férfi öleléséből, és egy búcsúcsókot leheltem ajkaira. Hangtalanul indultam neki az erdőnek. Könnyek folytak végig az arcomon, mikor visszanéztem az alvó vadászra. Ha tudta volna mit készültem tenni...

A vadász felriadt. Teljesen elgémberedett tagokkal ébredt, hiszen nem szokott hozzá, hogy az éjszakát egy hideg sziklán töltse. Lassan felült, és körbenézett. Teljesen egyedül volt, sehol nem látta a lányt, de az éjszaka elékei élénken éltek benne. Nem tudta mit tegyen, hiszen ami az elmúlt órákban történt, szöges ellentétben állt a Szövetség szabályaival. Hosszasan vívódott magával, de lassan megért benne az elhatározás. Lesz, ami lesz, felvállalja tettét és annak következményeit testvérei előtt. Rendbe szedte zilált külsejét, és elindult vissza a faluba. Varjak károgása ütötte meg a fülét. Felnézett a baljóslatú szürke égre, és sietősebbre fogta lépteit. Egy nagy fekete madár repült el felette. Egyre rosszabb érzés kerítette hatalmába. A falu határához érve jajgatás és keserves zokogás hallatszott. A maradék távolságot már futva tette meg. A főutcán undorító bűz terjengett, szörnyű látvány fogadta. Nyolc férfi agyonmarcangolt holtteste feküdt a porban. A halál oka egyértelmű volt, minden kétséget kizáróan tudta, hogy ki volt a gyilkosuk. Egy kérdés visszhangzott egyre hangosabban a fejében: Miért ölte meg őket ilyen kegyetlenül, hogy volt képes ezt tenni?

Hideg szívű gyilkos volt, noha a férfit különleges gyöngédségével ajándékozta meg az elmúlt éjszakán...