Unottan bámultam ki az ablakon, és elmerengtem.
Szakadt az eső, a lábaim pedig önkéntelenül mozdultak. Mire észbe kaptam, már
az utcán sétáltam. Megint teljesen egyedül voltam, de ez most már nem újdonság.
Régen megtanultam, hogy nem bízhatok senkiben. A társaim megmutatták, milyen az
élet. Ha segítőkész vagy, kihasználnak, ha nem, halott ember vagy. Az újdonság
mindig érdekes három napig, de ha valami egy kicsit is más, már megvetendő. Nem
osztottam a véleményüket, talán pont ezért nem tartoztam soha közéjük.
Kívülálló voltam, de megtaláltam a barátaimat… egy kis időre. Aztán úgy
döntöttem, jobb egyedül, kevésbé fájdalmas. Megkeményítettem a szívemet, és
magam mögött hagytam mindenkit. Jobban fájt, mint azt hittem, de nem láthatták
rajtam. Így döntöttem, tudtam, hogy nem helyeslik, amit teszek, de az igazi
barátaim adtak nekem időt. Érzelmek nélkül éltem lassan több mint két éve, de
hiányérzetem volt. Lassan minden megváltozott, kezdtem egyedül érezni magam, de
ennyi idő után nem mertem a többiek szemébe nézni. Nem voltak nagy igényeim.
Nyugodt életet akartam, de rossz utat választottam, és megszenvedtem az árát.
Megálltam, és felnéztem a sötétszürke égre. Nem is
tudom, hol voltam, nem figyeltem, merre mentem. A hosszú sétától teljesen
átáztam, rázott a hideg, és tüsszögni kezdtem. De már ez sem számított.
Lehajtott fejjel megálltam az utca közepén, és egy pocsolyát bámultam. Hirtelen
meghallottam az eső kopogását a fejem felett. Meglepetten néztem az esernyőt,
lassan megfordultam, hogy szembe tudjak nézni a tulajdonosával. Velem egykorú
lehetett. Tipikus rosszfiús, mégis segítőkészen elmosolyodott.
-
Mit csinálsz te itt ilyenkor?
-
Sétálok…
-
Szakadó esőben? – nézett rám kétkedve.
-
Nem volt jobb dolgom – vontam vállat.
-
Hol laksz?
-
Messze – mondtam lassan, miután rájöttem,
merre vagyunk.
-
Akkor gyere fel hozzám.
-
T-tessék?!
-
Meg fogsz fázni, ha sokáig ácsorogsz itt
a hidegben.
-
Szerintem már megfáztam…
Megragadta a csuklómat, és húzni kezdett. Pár perc
múlva már a kulcsaival babrált, majd azon kaptam magam, hogy a konyhapult
mellett ülök, egy törülközővel a hátamon. Hiába volt a kezemben egy bögre,
forró tea, így is rázott a hideg.
-
M-miért s-segí-tesz nekem? – vacogtam.
-
Mert szükséged van valakire most…
-
Nem is ismersz…
-
Kedvesnek tűnsz, nem akarom, hogy bajod
legyen, ha nem segítek.
-
Eddig is megoldottam a bajaimat… egyedül
– tettem hozzá halkan.
-
És a barátaid nem segítettek? – nézett
rám meglepetten.
-
Nincs szükségem barátokra. Nem léteznek
igaz barátok.
Rövid ideig eltűnődve méregetett, majd megragadta a
kezemet, és a szobája felé kezdett húzni.
-
Yaa~ mit csinálsz?! – tiltakoztam.
-
Keresek neked száraz ruhát, ebben nem
maradhatsz! - az ajtóban elengedett, és előkotort
a szekrényéből pár meleg cuccot.
-
De…
-
Semmi de – a kezembe nyomta a kupacot –
arra van a fürdő – mutatta mosolyogva.
Megadóan felsóhajtottam, és engedelmeskedtem neki.
-
Elégedett vagy?
-
Így már sokkal jobb…
-
De még mindig fázom – biggyesztettem le
az ajkaimat.
-
Majd én felmelegítelek – vigyorogva
mellém lépett, és elkezdte dörzsölgetni a karjaimat.
Először tiltakozni akartam, de mintha áram futott
volna végig rajtam, érintése melegséggel töltött el. Gondolkozás nélkül
cselekedtem. Arcomat mellkasába fúrtam, és olyan szorosan öleltem, mintha az
életem múlna rajta.
-
Köszönöm – motyogtam, és egy könnycsepp
gördült le az arcomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése