Forgive me~!

Nem tudom, mit csináltam itt, hiszen tisztán megmondta, hogy nem akar többé látni. Ez érthető volt, azok után, hogy olyan jelenetet rendeztem, de elég stresszes időszakon mentem keresztül, és nem akartam még őt is elveszíteni. Ehhez képest, most eltűnt az életemből. Hiába mondott akármit, nem tudtam elfelejteni az elmúlt két évet. Talán ezért kötöttem ki a lakásán. Pedig egészen máshova indultam. Ő most nem volt itthon, hiszen ilyenkor mindig késő estig dolgozott. A péntek volt a legfárasztóbb napja. Levettem a cipőm, majd beosontam a konyhába. Megszemléltem a hűtő tartalmát, és elkészítettem a kedvencét. „Biztos örülni fog, ha meglátja ezt.” – gondoltam, majd mosolyogva lefóliáztam és bepakoltam a hűtőbe, jól látható helyre, hogy észrevegye. Az első útja mindig a hűtőhöz vezetett, ha fáradt volt. Egy kis energiaital mindig felpörgette. Bementem a nappaliba, és összekuporodtam a kanapén. Meg akartam várni, de mögöttem is kemény hét volt, azóta nem tudtam rendesen pihenni, amióta összevesztünk, így perceken belül elnyomott az álom.
Az ágyban ébredtem fel. Ezek szerint hazaért. A nyakamig húztam a puha takarót, és körbenéztem a szobában. Ő az ágy szélén ült, és az ablakon bámult ki. Ránéztem az éjjeliszekrényen álló órára – kilencet mutatott – majd megszólaltam.
-          Én sajnálom – suttogtam.
-          Van mit… - nem fordult meg.
-          Szörnyen viselkedtem, de nem akartalak, még most sem akarlak elveszíteni…
-          Tudom – sóhajtotta még mindig háttal.
-          Jóvá tudom tenni? Képes leszel újra rám nézni?
Lassan felém fordult, és mellém kúszott, mire én az orromig húztam a paplant és elkerekedett szemekkel pislogtam rá.
-          Még mindig haragszom rád! – megadóan elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy könnyeim utat találjanak maguknak – De nem tudlak elfelejteni.
Teljesen a fejemre húztam a takarót, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egy könnycsepp legördült az arcomon. Boldog voltam, hogy ezt hallom, de nem akartam, hogy lásson ilyen állapotban. Az elmúlt hét teljesen összetört, nélküle üres voltam, és gyakran eluralkodtak rajtam az érzéseim.
-          Ne bújj el! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, majd éreztem, hogy kezét a fejemre teszi.
Takaróstul hozzásimultam, arcomat a mellkasába fúrtam.
-          Bocsáss meg – motyogtam.
-          Melyik férfi ne tudna megbocsátani annak a lánynak, aki vacsorával várja otthon?
Előmerészkedtem rejtekemből, és könnyektől csillogó szemekkel néztem rá.
-          Hiányzol – mondtam halkan.
-          Ne sírj, te butus – törölte le az éppen kicsorduló cseppet a szememből – most már itt vagyok.
-          Szeretlek – suttogtam, és hozzá bújtam, majd apró puszit leheltem a nyakára. Ez volt a gyengéje.
-          Én is – kuncogott, majd szorosan magához húzott, mintha soha sem akarna elengedni – örülök, hogy visszajöttél hozzám…