You are my love~

Még egy embert letudtam. Fáradtan dőltem hátra a székben. Habár eredetileg újságírónak tanulok, fizetésem nagy részét párkapcsolati tanácsadásból szerzem. Valahogy mindig megtalálnak a segítségre szoruló, magányos emberek. És én ellátom őket mindenféle jó tanáccsal. Több barátnőm nekem köszönheti, hogy van valakije. A sors iróniája, hogy nekem még egy komoly kapcsolatom sem volt. Jelentkező bőven akadt, de egyik sem volt az igazi. A legutóbbi kihúzta egy hétig, de ez csodának számított. Általában már az első randin megbukott a dolog. Tahó, kihasznál, mást szeret stb., na meg az sem segített rá a dolgokra, hogy nem tudtam elfelejteni egyik középiskolás osztálytársamat. Nagyjából hat éve szerethettem bele Yonghwa-ba, annak ellenére, hogy a nyolc év alatt köszönésen kívül alig beszéltünk pár szót. Ő mindig is népszerű volt a lányoknál, ugyan kicsit magának való a természete, de talán pont ez tette titokzatossá. Egy éve vesztettem el minden reményem, amikor ő úgy döntött, hogy Amerikában kezdi meg az egyetemet. Semmit nem hallottam róla, amióta külföldön volt, így álmomban sem hittem volna, hogy pont ő lesz a következő, aki benyit hozzám. Azt hiszem elfelejthettem becsukni a számat meglepetésemben, mert egy széles vigyor terült szét arcán.
-          Csukd be a szád Rex, mert belerepül egy légy – nevetett.
Összeszedtem magam, felálltam és megöleltem. Talán kicsit túl közvetlenül reagáltam a dolgokra…
-          Annyira jó téged újra látni. De… mi szél hozott téged pont hozzám?
-          Az a hír járja, hogy jó tanácsadó vagy – mosolygott ártatlanul.
-          Nem hiszem el, hogy problémád van a csajokkal – csúszott ki a számon meggondolatlanul, mire felcsúszott a szemöldöke.
-          Pedig elhiheted. Hazajöttem Amerikából, mert hiányzott egy lány az életemből. Akit már nagyon rég óta szeretek.
-          Miért nem keresed meg, és mondod el neki az érzéseidet? – bevallom, ez most kicsit szíven ütött…
-          Azt próbálom, de nem tudom hogyan is kezdhetnék bele, hiszen alig beszéltem még vele – egy pillanatra elhallgatott – ennek ellenére elég sokat tudok róla.
-          Mesélj róla, és meglátom, hogyan segíthetek – ültem vissza a fotelbe, és a fiút is hellyel kínáltam.
-          Lássuk csak… innen nagyjából tíz percre lakik. Legalább is egy éve még itt lakott… Elsőéves egyetemista…
-          Akkor pont veled egy idős ugye? – vágtam közbe.
-          Nem – rázta meg a fejét – fiatalabb nálam egy évvel. Ő nyáron született. Minden reggel zöldteát iszik, citrommal.
Amiket elmondott, mintha rólam beszélt volna… Próbáltam elhessegetni a gondolatot.
-          És van egy hatalmas kutyája. Ha jól emlékszem, Hercules a neve. Egy bozontos németjuhász.
-          Tessék?! – néztem rá hitetlenkedve.
-          És nagyon aranyos, amikor értetlenkedik – állt fel csillogó szemekkel Yonghwa, majd elém sétált, és a székem karfájára támaszkodva egészen közel hajolt hozzám – elbűvölő a mosolya.
-          T-te most rólam beszélsz? – kérdeztem fülig pirulva.
-          Imádnivaló, amikor zavarban van, és elpirul – adott egy puszit az arcomra – Rex, én szeretlek téged…
Lesütöttem a szemem. Azt hiszem, az arcszínem emlékeztethetett egy érett paradicsomra.
-          Én is – motyogtam alig hallhatóan.
-          Annyira féltem – felemelte a fejemet és egy apró puszit lehelt ajkaimra –féltem, hogy hazajövök, és te már valaki oldalán boldog leszel. Nélkülem…
-          Te vagy a szerelmem. Hat éve – suttogtam boldogan.
Álló helyzetbe húzott és szorosan magához ölelt, arcát a nyakamba fúrta, mire én kezeimet hátára csúsztattam. Sokáig álltunk így ott. Ketten. Egyikünk sem akarta megtörni a csendet…